Keresés

Gulyás Katalin

AZ ÉN TISZÁM

Szelíd szerelmes szellő szállong

és hűsölget a víz fölött

habok hasalnak és a zátony

fecseg a hullámok között.

A fűzerdőkben vár az alkony

és guggol már a partokon

a szedresekben nyúl barangol

és csüng a csend az alkonyon.

Evezők húznak és a csónak

simul a lágy hullámokon

szelíd szerelmes szellők óvnak

suhanva át a városon.

A folyó bújik már az estben

és messzi fut az alkonyat

a csónak csobbanó a csendben

távolban kattog egy vonat.

Míg fönn a csillaggombos égen

a hold kíváncsin felragyog

a város szendereg szerényen

s a parton állva álmodok:

Tengernyi víz jön megvadulva

a gát peremét nyaldosón

a házak fölé tornyosulva

a parttalanná vált folyón.

A hold ezüstje szelídülőn

a habokon már száll tova

álmomtól dermedt szellő szűköl

akár egy rémült kiskutya.

Versek a Tiszáról [49.]

Gulyás Katalin

TISZA

Felhőmalaszttal fényes arcán

vidul a szép nap, itt a nyár

madárszavakkal, trilla hangján

lapul a fűzfán száz sugár

a szélben lengő vén fa árnya

sötét pacát a vízre fest

a folyó ezredév magánya

hömpölygő csendből integet

kanyargós partod ősi ívén

Csongrád, a város megpihen

csobogsz a végtelen időkben

Tisza, jövő s múlt így üzen

mosolygó, tiszta ablakokkal

a házak tükörképe ül

folyik tovább a hűs habokkal

aztán szelíden szétterül

felhőmalaszttal fényes arcán

vidul a szép nap, itt a nyár

a Tisza fűz-ölelte partján

Csongrád, a város szundikál.

Versek a Tiszáról [48.]

Gulyás József

SZŐLŐHEGYEN

Fuvolaszó emelkedik föl nyomaimból

s kígyóként lebeg,

akár a kis fehér ösvény fonala,

melyen kötéltáncosként

egyensúlyozva menekülök,

föl, föl, egyre magasabbra.

Szívemről a csend lefejti

az iszap rákövesedett szirmait.

A szívem pehely,

emel a nap, magához emel.

Itt fönt hangosan beszélhetek.

Minden perc felpattanó titok.

Ó, milyen közel kerültem

istenhez és önmagamhoz!

Itt vagyok. Ez vagyok én.

Látom magam, látom egész életemet.

Az ájult délben kettétörik

a szüretelő asszonyok éneke.

A tárgyakban percegve őröl

az idő óraszerkezete

és porló tőkék hamuja füstölög,

duzzadt fürtökben sétál a nap.

Szamártövisek tartják az eget,

mélyen alvó madárnak

könnyű sajkája lebeg,

a folyó elkíséri vékonyuló szalagjával

föl a horizont alá.

Fél évszázad magyar köl-

tői. 1., 1963 [299-300.]

Gulyás Imre

MERT BŐVÉBEN VAGYUNK KÁRNAK, NINCSNEK…

Se sírva, se nyögve, se sóhajtva.

Se félve, se törten, se omolva.

Se hullva, se dőlvén, se botolva.

Csak indulva, csak szállva, kacagva.

Mint áramos ölyv a fellegekbe,

s mint képzelet, úgy törnénk epekedve

föl, fölénnyel, sugárral rakodva –

végy minket, Uram, a karodba!

Szelídség a neved, de szoríts meg,

Teremtőm, terítsd ránk, ami nincs meg,

mert bővében vagyunk kárnak, nincsnek,

és a kapukon kényes kilincsek.

Valahány, mind más szert, színt óhajt,

itt idegen, ott önkéz oszt bajt,

s hol ész, szabadság sátorozna,

nincs tisztás – nem jön jó a rosszra.

Ami jövőnk, csak annyi támaszunk,

jövőnkbe gyermekként kapaszkodunk,

s hol neki áldoznak, akármi zug,

békén megvalljuk ott hitünk, sorunk.

Háttal minden láznak, vigasznak,

szép szabadnak lenni s igaznak –

hatalmas lét virága, szellem,

övezz fel hátraarcom ellen!

A csend virágai [112.]

Gulyás Imre

A PILLANTÁS

Nézzük miféle titkot sejt

A pillantás

Mit elfog és bezár itt

E kémcső faggatott világa

Egyszeri drága

Béke vedd körül

Vigyázd ahogyan ő vigyázza

Bennünk az elmondhatatlant

A csend virágai [110.]

Gulyás Imre

TÁJ FENT ÉS LENT

1.

Traktor döcög

az éhes este

úgy gurul nyugatról keletre

mint a rög

elkopik beporozza a határt

s a táj

nagy örökségem

elhinti bennem a vágyat

a vágy ami áthat

2.

Élni fogunk

telt ritmus az ég

szopós kis Hold ragyog át a sötét

takarón

érzi felé a gondolat

csibéi húznak

ki tudja öt év

vagy húsz nap

3.

És az ember

végül hazatér

mikor izmait elejti

tudja megjön a reggel

új hitekkel új gondokkal

hallgatom a búza beszél

pattogtak tegnap a kaszák

és sokáig suhogtak

4.

Éji zsongás

repülő sem sikolt

neon-szemekkel

néz a bolt

mögötte méla társa

a templom

süket álomban ring

utak fák

levélalomban

5.

Ezt a tájat

mondom én hazámnak

ezt a végtelent

ezt az aprót

ahol már minden végbement

mégis álmodnak az alvók

pihenj hazám

6.

Ringató kezed

úgy emel át a gond örvényein

mint ritka szó

vagy dajkál

te ismételhetetlen

egy pályán mozgó rendszer

örök hazatérésem meg nem szakad

csak itt vagyok szabad

A csend virágai [106-107.]

Gulyás Imre

SZÜLŐFÖLD

Öled májusába vágyom,

karcsú halmaidon át futok nevetve,

bokros árkok vizét epedve s lejjebb,

hol lágy homályt ringat a mélység,

szivárgó nedvek indulatja fénylik fesztelen,

le s föl cikázva játszunk meztelen.

Eleven létet adtál,

ó nyüzsgő életet tár elém

az emlékezet feszes sirálya,

ívén a nap s a titkos terek forrását követve

látlak behúnyt szemmel is, te szép,

mint egét az este.

A csend virágai [102-103.]

Gulyás Imre

CSERÉPHALOM

Cseréphalom, cseréphalom,

lehull halomra mind a lom.

Lehull a csend, a szorgalom,

a fény a megrepedt falon,

a békülés, a szánalom.

A kéz a másik oldalon.

Lehull halomra mind a lom.

Lehullok én, lehullsz te is,

lehull az éles fejsze is,

a toll, a tű, a tál haszon,

lehull a ránc a madzagon,

dolog dologra, húrra húr,

még a karszalag is lehull.

Cserép nyomán cserép nyomul.

Cseréphalom, cseréphalom –

embernek járna irgalom,

szép, kenyeret szegő varázs,

járna jövő és biztatás.

A korholáshoz jó tanács,

ha kert és udvar tiszta gyom.

Embernek járna irgalom.

A csend virágai [99-100.]

Gulyás Imre

JÉGVIRÁG SÜT ÁT AZ ABLAKON

Havasak az utcák, a terek,

így még soha nem szerettelek.

Hazajövök s itthon ég a tűz –

holdjaiddal is egyre szépülsz.

Nem virrasztana így senki más,

ébren tartó táj e vallomás

elválaszt bennem múltat, jelent –

mi hozzád köt, nékem az a rend.

Jégvirág süt át az ablakon,

szíved rítustáncát hallgatom,

kiben szárnyat és nyugvást lelek,

így még soha nem szerettelek.

A csend virágai [82.]

Gulyás Imre

ELREJTELEK HALLGATÁSSAL

Amikor porba lép a lábad,

Felszisszen a szél utánad,

És boldogan beszél a víz,

Ha cseppje arcodon a dísz.

Félt a fény is: csak cirógat.

A kövek hallgatnak rólad.

Mint a csend hallgat a zenéről,

Mint én nevedről és végül

Te hallgatnál, ha melléd állnék…

Hajadban fűszál az árnyék.

A csend virágai [82.]

Gulyás Imre

BALLAGUNK A TÉREN ÁT

Ecetfa néz és bodza néz.

A kék könnyű, a zöld nehéz.

Kisúton el és vissza jár,

avas drótokon lép a nyár.

A nyár, a nyár, a nyár, a nyár –

bürök árnyában mit talál?

Rigó alakban mit kutat?

Kié a szálfa-mozdulat?

Zizeg a burjánból a nád,

míg ballagunk a téren át,

wertheim-hangú reggel óta

ugyanonnan ugyanoda.

Papír és nejlon hentereg,

gyűrött és fáradt emberek,

hősöknek hazudott rabok

állványozzák a holnapot.

Lézersörényig és tovább

követnék reményünk nyomát,

de itt lebeg a képzelet

lakótelepi föld felett.

A csend virágai [62.]

Gulyás Imre

Ó GYÖNYÖRŰ HAJNAL

Csillagos árkokból

száll, szelíden kondul

feltámadt, tiszta harang.

Hallgatja az ember,

bölcsőnyi zöld tenger

ringatja, giling-galang –

készül a tisztesség,

hatalmasnak tessék,

ha újra kisüt a nap.

Betonnal és fémmel

szövetkező szép hely

nő, fiadzik, világol.

Babakocsi burkán

mosolyodó vulkán

könnye a violákon.

Éjzugból féktelen

forgószélnyeregben

közeledik a távol.

Ó gyönyörű hajnal,

ki pacsirtadallal

öltögeti a lelket!

Sajgó sóvirágon,

ki dalolni bátor,

szöszke szirmokat rezget –

hiába láz, nyakló,

sarkon ül száz apró

szivárványszemű gyermek.

Csillagos árkokból

száll, szelíden kondul

feltámadt, tiszta harang.

Hallgatja az ember,

bölcsőnyi zöld tenger

ringatja, giling-galang –

készül a tisztesség,

hatalmasnak tessék,

ha újra kisüt a nap.

A csend virágai [49-50.]

Gulyás Imre

FELLEGJÁTÉK

Megvillan a felhőgomolyag:

parányi szikra pattan, szertelobban

a fény. Szél mozdul s a lángszalag

megszakad. Felhő dagad, árnyék illan.

Átfut tanyán, dombon, fény űzi.

Nyomában hág untalan, vetést villant,

a szomjas erdőket fésüli.

Levél rezzen, borongva hámlik a hant.

Fényes felhő húz a magasban újra,

csipkés ingű nyája nyomán habozva

úszik az égen.

Lenn a fák széljárta mohája gonddal

tart harmatszemes takarót, nyugodtan

szunnyad az élet.

A csend virágai [46-47.]

Gulyás Imre

REGGEL

Nézd csak, a dermedt házak elé most toppan a reggel:

Kéményfüstöt hajtva szelíden hangol a szellő,

Végigtáncol az úton, sorba benéz kapuin, majd

Megborzolja, kiséri az ébredezőket. Az ásott

Árkok alatt, s itt-ott a kerítések kövein még

Posztol a csend, csak a zárak vas rekeszében evődnek

Fényes fémtarajukkal a kulcsok, olykor keserűen,

Búsan, ahogy hordáskor – nyár közepén – telezsúfolt,

Terhes terhük alatt a rosszul kent kerekágyak.

Lomha malac röffen jégrácsos szalmaakolban,

Forró pára lövöldöz az istállók huzatából,

Tompán dobban a hídlás, széna penészszaga terjeng.

Látod, a Nap se hasal már szebben a hóhorizonton,

Lopva elindult, hogy megmássza az ég kupoláját.

A csend virágai [41.]

Gulya István

GYÍK

Az erdő avarában gyík bogarász.

Nap-foltos kezeim nyújtom ki fejére,

úgy zörren le halott avaron feléje

ujjam; lassan az apró lény odamász.

Pislog a szem rám – s látom övében én

önmagamat. Nap foltja reánk hull most le,

szűk koronák közt (nem fér már oda pont se)

kettőnkre csorog tölgyfa tövében fény,

májusi lég nem rezdül. Érzem a bőre

húrján, hogy pici szíve mint szelídül

s az enyémben a vér nemesed meg tőle.

Arcom a tölgy vezeti, s teli szem, teli fül;

lomb-magasán vagy életnek az őre –

s szív szerelemtől bordának nekidűl.

Agria. 2013. nyár [147.]

Gujás Márta

REGGELI GONDOLATOK

Haldoklik a sötét, oszladozó,

fénynyaláb kúszik felém, foszladozó,

lassan áramló létben,

a szürkéből váltó kékben,

kényesen késik a fény…

Settenkednek az árnyak,

mint késleltett vágyak,

kéjesen pásztáznak, kivárnak,

múlik az éj!

Dagályos függönynyalábot

lebegteti a szellő,

hűvös, hívatlan húzódozik,

s eljő, a kéretlen jövendő.

Feledteti fémes csikorgása

ezüstös képét a holdnak,

az éjszakai álmok elcsitulnak,

s kerül elém képtelen

aranysárga kis kévéje a napnak,

míg langymeleg paplanom alól

kidugom, majd visszahúzom

a lábam, gondolatsorom

életre kel, megint reggel!

Mit rejt el, s mi épül,

mi terül megint elém!

Mi tűnik el, mily sértő szavak

a világ mely zugába repülnek

szerteszét, mint bombák,

s az agyagtáblák, mint céltáblát

képző agyaggalambok

mint pusztulnak!

Zúgnak a lombok!

Mit hallok? Haragot

a régmúlt kútjából,

törölve tegnapot,

teremtve holnapot,

melyben emlékeknek

helye nincs –

legyen az bárkinek

drága kincs!

Vajh, mily jövő virágzik,

tenyésztett kultúránk,

ernyedt szemétdombján,

hol tízezer év múlt el,

nyomokat hagyva, nyomtalan?

A fa, agyag után kő lett az anyag,

s a rovásírás után arámiul,

vagy héberül írott szavakból

lett a tízparancsolat,

belénk ivódott, mint a fény,

kultúrák által igazolt tény,

hogy törvények szegélyzik

egyenes útjainkat,

zabolázzák görcsös vágyainkat,

s a girbe-gurba ösvény az,

melyet Isten is elhagy!

Derengő hajnalban,

pásztázó, reszkető fénysugár,

ha Isten képét

arcodra formálva

megkeres, kap-e gondolatot

Tőled, ki nem vagy rest,

a céda idővel versenyezni

s ha kilök magából,

mert megöl a mámor,

ha bután és kábán

ténferegve, kikecmeregve

ágyadból, magadból,

belebújva ruhádba,

magadra véve

a napi törvényeket.

Ne feledd, amiről

itt szó van,

az az életed!

Hát mely anyagból gyúrt,

örökkévaló Istened?!

Itt az ideje –

filozófiák örök

tanúságát idézve

fanyalogva félve,

múlton merengeni,

de nem elidőzve,

elaprózva, nem kifizetve,

hisz, ha a számla

nincs állva,

és hamis a kontó,

életet rontó,

bár havonta

igyekszel rendezni,

mégis, új összeget

ontó!

A fény újra pásztáz,

dideregve, de nem melegít!

A fényrekesz az értelem,

bár látszik, de nem

nem mindig világít!

A TV villózik,

a képtelenség

csak vakít:

Más fényre vágysz!

Melegre, mely belülről

érkezik, segít,

párás csöndre,

mely befogad,

nem kirekeszt,

nem taszít,

csak szeret –

fény- s nem fagyországra,

véd, és dac portyára,

jöjj velem létországba!

Sündisznótüskéim eldobom,

vörös misztérium a havon!

Oszlik a pára,

mégis, mégis

napjaink meg vannak számlálva!

Emlékezés, 1956-2006 [68-70.]

Grandpierre Attila

CSILLAGOT ÉRZEK!

Ó, én megértem,

hogy a bevásárlóközpontok

autósztrádák és banknegyedek

szorításában lebirkózott elme

amikor csillagot lát, nem érzékel mást,

csak amit belepréseltek

előregyártott véleményt, amit

készségesen újragyárt:

„A csillagok égő gázgömbök,

fényük az izzó hidrogéné és héliumé”

és voltaképpen, úgymond, nem is baj,

hogy nem látjuk a csillagokat teljes valójukban

mert úgysincs több jelentésük,

mint egy izzó kályhavasnak

a panelház valamelyik dobozlakásában.

De ha lényem feléled

és az álomból eljut

a fél-éberség határára

ahol még nem csapódnak rám

a külvilág láthatatlan börtönei

és csillagot érzek –

ilyenkor azt is megértem,

hogy a világ csupa érzés

minden csillag egy-egy érzés

egy-egy hang, és ilyenkor

érzem, hogy hangjuk

szólít, szólít engem,

kér, kér engem,

hogy érezzem, ami

hangjukban szól

és ilyenkor

csodálkozva érzem,

hogy minden csillag

egy-egy hang

és hangjukban ott utazik

egy csodás hangulat

a hangulatban

egy egész sors

csillagsors

csillaglélek

sóhajtás

a végtelen sóhajtása

fölvillanó elmefény

érintése

érzem kopogtat

elmémen.

És aztán felébredek

rányílik a szemem

az éber felnőttek

modern szikár világába

ahol a valóság minden

feltáratlan birodalma

réges régóta

börtönben ül.

És bennem felsír

egy teljesebb élet

őseim hangja

embertestvéreimé

körben a Föld bolygón

minden embertestvér

jobbik fele

bennem találkozik

és megerősödve

megszépülve

új útnak indul

a teljes valóság

földi világba születő

újjászülető

virágzása felé.

Grandpierre Attila

A CSILLAGOK KÖZÖTT

Te tudod, mi az élet? valami váratlan otthonosság. valami,

amitől a világ fölemelkedik Benned, áttetszővé válik és

ernyőt von köréd amit Te mutatsz föl körbe mindenkinek.

látjátok, ilyen a világ! ez a természete! térdeplő

mindentudás. elfelejtett igazi szerelmed. a Tiéd. a Te

lámpásod, amely általad ég. a természetes csoda. a zúgó,

morajló, szembeötlő titokzatosság. leheveredés a fűbe. a

Földet átöleled és röpülsz a csillagok között az egyetlen

kertbe. a pázsit mámorítja érzékeidet. némán suhansz a

mindenségben. bőröd párája világoknak üzen. követelő

folyamok áradnak és zúgnak föl benned. villamosok

ablakából nézed az életed. egy fütty elér, és bábodat

levedled. kereszteződések, találkák várnak rád.

A Mindenség őrjítő varázsa [71.]

Grandpierre Attila

AZ EL NEM GONDOLHATÓ ELGONDOLÁSA

búrát vágtam a Semmire

ott remeg benne az el nem gondolható

próbálom megtestesíteni azzal, hogy elgondolom

és ahogy rájövök, hogy ez az álomidő varázsigéje

a Mindenség Mindensége

egyszeri mindenséggé robban

ha nem jutsz túl magadon

a Semmibe zuhansz

ha túljutsz magadon

már csak titokként élsz tovább

az önmagán túljutó Mindenség

már titkos maggá varázsolódott Benned

Ő minden létezőnek magja e világban

ahol Te a gyümölcs vagy

A Mindenség őrjítő varázsa [41.]

Gősi Vali

HA UGYANÚGY…

ha

ugyanúgy

ahogy a réges-régi ősz

első éjjelén

halkan

hajnalt

lehelnél

derengő szememre

s a kelő nap fényétől

bársony

meleg kezed

simítva

csendben

ugyanúgy

ébresztgetne

s bánatunk köddé válva

tűnt álom lehetne

repülnénk

együtt

szállnánk örökre

újjászületve

ahogy a régi őszön

suhannánk megint

messze

amíg a fényből

talán

egy angyal

ugyanúgy

felénk

integetne

Sodrásban,

2010. [45.]

Gősi Vali

A VÉGTELENSÉG TENYERÉN

Ha írok néha, a versben ott vagyok,

s a fojtott hangon síró verssoron

míg átoson a lopakodó bánat,

lassú táncot lejtve arcomon,

lágy fényével megsimít az emlék,

és rám hajol az est a balkonon.

Megérint az égbolt szende csendje,

a mindenséggel egybeolvadok,

csillagfényben világlik a lelkem,

s míg énekelnek szelíd angyalok,

áthallik az éteren a dallam:

a végtelenség tenyerén vagyok,

és e könnyű, égi lebegésben

rám köszönnek mind a csillagok.

Gősi Vali

VERSSÉ VÁLTAN

a vers zenéje

életzene

holt lelkek

árny-tánca

sejtelmes

éteri muzsikára

a vers felemel

elringat lágyan

elporladsz dallamában

végtelen térben

minden leszel

elégsz a fényben

semmivé olvadsz

foszló időben

egyesülsz ütemére

a mindenséggel

dallammá váltan

ringsz a szavakban

lebegsz a létben

fénylő magasban

meglátod magad

kék éj-tükörben

verssé váltan

álló időben

Görgey Gábor

NYUGALOM

Valami nagy-nagy nyugalom van

A dolgok mélyén az atomban,

Amikor megnyugszik a magma,

S puhán egy sajgás száll az agyra,

Mikor a föld barnán dorombol,

S fehér lányarc néz ki a lombból,

A rohanó erdők megállnak,

Fülelvén neszeit a nyárnak,

Szőlők seregély-szárnyra kelnek,

Arkangyalok mandulát vernek,

A sejt sejtésekben talál írt,

Reményeidbe állig állít,

A daganatok is nyugosznak,

Kis pihenőt adván a rossznak,

Valami nagy-nagy nyugalom van

A dolgok mélyén az atomban.

Az év versei, 2007. [36-37.]

Görgey Gábor

MÉG MA

Nem a szétfoszló álomsemmiben,

nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,

nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,

nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,

nem mítikus áttételeken át,

nem az anyagmegmaradás elve alapján,

nem irodalmilag és nem jelképesen,

nem is jövőre és nem is holnap, hanem

                      még ma

velem leszel a paradicsomban.

A szerelem aranykönyve [273.]

Görgey Gábor

FALUSI KARÁCSONY

Éjfél száll a nagytoronyra,

szárnyaival beburkolja

       hideg kőfejét.

Vaksötétben vágtat a fagy,

csengő szánjaival a nagy

       éjszakából jött.

Elaludtak a csillagok?

Nyakig betakaróztak ott

       fenn a mennyeken.

Hol rejtőzik hát az ünnep,

ha a csillagok eltünnek,

       sehol semmi fény?...

Láthatatlan vándorol a

falu népe a templomba

       fagyott utakon.

Kopog a sok cipő, csizma,

az éj kimondatlan titka

       ül az ágakon.

Sötétben, fagyban, szótlanul

jönnek egyre, míg csontosul

       alattuk a föld.

S minden sötét árnyon halvány

piros fénnyel, el-elhalván –

       átdereng a Szív.

Új aranyhárfa [55-56.]

Görgey Gábor

ESTI SÉTA

Az alkony gyöngyszürke hullámain

        lebeg az utca,

egymagam szabadon csatangolok

        az estbe fújva

a hideg párát fogam közűl.

Milyen lágy, árnyas körül a város,

        akár a bársony,

a járda szövetje vastag alattam,

        felcsap bokámon

a puha szürkület s térdemig ér.

Az emberekben érik az alkony,

        arcuk világít,

mint pára-udvaru holdak úsznak

        s az est csodáit

viszik magukban óvatosan.

Az est csodáit hordozom én is

        meleg szivemben,

s míg mindet óvom füsttől, koromtól,

        elfeledetten

körülleng a sűlt-gesztenyeszag.

Illatok, fények, árnyak edénye:

        zümmög a város,

én meg-megállok s nézem, a tollas

        porszinü fákhoz

lebegnek az este galambjai.

A boldogság egy pillanatához

        tudom, ma odatalálok –

mint könnyü révhajók fénye az éjben,

        már csak a lányok

gömbölyű térdei világítanak.

Délkör [49-50.]

Gömöri Jenő Tamás

A MAGYAR NYELVHEZ

I.

Hogyan köszönjem neked, óh Nyelvem, hogy engem

Bölcsőmben oly dúsgazdaggá tettél muzsikád

S szavaid felmérhetetlen kincsével? Mit ád

Vissza a bárd? Zenéddel örök élted zengem!

Hogyan köszönjem neked, óh Nyelvem, azt a sok

Gyönyörűséget s gyönyört, mi szűntelen terem

Lelkemben szódra? Ihletőm vagy és hangszerem!

S fejedre koszorút envirágidból fonok!

Süldő koromban sokat vétettem ellened,

De jóvátettem én később minden vétkemet:

Szívemből szólt szód, fülemből hangod, kellemed,

Véremből muzsikád: ő éltet s majd ő temet.

De visszaadhatom-e azzal, amit adok,

Mindazt mit adtál? Örök adósod maradok!

II.

Óriás dóm vagy, Nyelvem, téglád, köved

Mióta rakják s nem készülsz el soha,

Faladat lepi már ezredes moha

S rakunk csak egyre új kőre új követ.

Föld vagy, melyből csudás növények nőnek,

Fény, melyből világosság s élet éled,

Örökzöld fa: világ a terebélyed,

Vére vagy Múltnak, Jelennek, Jövőnek.

Anyánk vagy, Nyelvem, ki áld, őriz, szeret,

Lelket melenget, ízesít kenyeret.

Éleszti és táplálja minden tettünk!

A Nap vagy, Nyelv, a borús magyar Égen,

Nem lenne földünk a földkerekségen,

Ha örök tűzként nem égnél felettünk!

III.

Nehéz vagy, óh Nyelvem, aki tökéletesen

Beszélni, bírni vél, szép álmot kerget: téved,

Hiába áldozna rá kiki ezer évet:

Nem vón’ elég egy ember ezer élete sem.

A jó pap téged holta küszöbéig tanúl

És mégse tanúl meg soha, hisz’ nem lehet

Ismerni a tenger minden cseppjét s az eget

Se, hiába nézi a szem szakadatlanúl.

Csak ki nem ért, öntelt, ki megért s szeret, szerény

S bevallja, hogy sose fog ismerni teljesen:

Magasztalás ez, nem lebecsülés s nem merény.

Bevallom én is, ki egy életen át nézem

Már Eged’ s minden égi jeled’ szívvel lesem

És oltárodnál papként mindennap misézem.

A mi nyelvünk, 1942 [167-168.]

Gömöri György

PANNÓNIA (VAGYIS PÉCS) DICSÉRETE

Pannonia! Latinos nevedet magyarul ha kimondom,

Mi jut róla eszembe? Fullasztó pécsi nyarak.

Olvad az aszfalt fönn a szagos Magaslati úton,

s úszni tanul a gyerek a Hullám strand hüvösében,

aztán fagylaltot nyalogatva caplat föl a Mecsekre.

Mélyvörös, telthusu meggyet szedhetsz itt le a fáról,

s míg magyarok vívnak törökökkel a Jókai-könyvben,

te barackmagot törögetsz, és mandulaízű

tortát kapsz (de csak akkor, ha netán vendég jön a családhoz).

Enyhül a vad zivatar, szele még borzolja a Tettyét,

és az az ár, hogy zúdul alá a szűk, kis Mandula utcán!

Mossa a főteret is, ahol sárgán csillog a dzsámi,

s áll ma a szobra a hősnek, törököt megfutamító

Hunniadesnek – lám, a kereszt alatt az a félhold!

Estefelé a szökőkút fénylik a Dóm mellett, hol a séta

lassú, ráérős; fel-alá hullámzik a sok pár;

új szoknyában, társkeresőben járnak a pécsi leányok.

Csendesedik ezután ez a nappal sokszinü város,

hegyre s völgyre teríti az éjjel csillagos-fekete leplét,

míg a harangok öt (vagy száz) templomban zúgnak-zengenek ávét.

Gömöri György

ÉJFÉL UTÁN

Február vége. Telehold.

Tavaszillattal tele szél.

Virág az éjben: sárga folt.

Rügy viszket ágak ujjbegyén.

S míg lágy felhőket bont a hold,

(túl életem szebbik felén)

kívánom s űzöm a tavaszt –

te járj előttem, égi fény.

Őszi magánbeszéd [37.]

Gömöri György

ŐSZI KÉPEK

1.

A gesztenyefák perzselt lombjai

halkan zizegve hullnak, mint a hó,

hűvös egekbe úszik át az ősz

és felbúg még, mint távozó hajó;

a réten bágyadt napfény darvadoz,

s lassan legel egy almásszürke ló.

2.

Forrás fakad szobámban

patakok csörgedeznek.

Néha kilépek a tájba:

már lombok veresednek

és aranyos ecsettel

fest folyóparti kertet

az ősz, s az ég ruhája

még halványkék, de sejted,

a szélből nemsokára

nehéz esők erednek.

Őszi magánbeszéd [25-26.]